Márai Sándor:
A séta az élet legemberibb életütemét fejezi ki.
Aki sétál, nem akar eljutni sehová, mert ha célzattal és úti céllal ered útnak,
már nem sétál, csak közlekedik.
A sétáló útközben, minden pillanatban, megérkezett a séta céljához,
mely soha nem egy ház vagy fatörzs, vagy szép kilátás,
csak éppen ez a levegős és közvetlen érintkezés a világgal.
Egy ember, aki lassan elvegyül a tájjal, része lesz egy erdőnek vagy mezőnek,
ütemesen átadja magát a természet nagy díszletei között az örök valóságnak,
az időtlen világi térnek, minden pillanatban úgy érzi, hazatért séta közben.
A séta a teljes magány.
Egy szobában könyvek és tárgyak vannak körülötted, melyek életed feladataira
és kötelességeire figyelmeztetnek, a munkára vagy a hivatásra.
Aki sétál, megszabadult munkájától, egyedül van a világgal, lelkét és testét átadja az ősi elemeknek.
Gondold meg, hogy a földön jársz és csillagok alatt sétálhatsz. Nagyszerű dolog ez.