Tatiosz:
Ha leereszkedsz lelked mélységeibe, megtalálod a boldogsággal kevert szomorúságot.

Vajon lehetnek-e boldogok a napok, ha nem ismerjük a szomorúságot?

Ott van ő mindenben, a lombját hullató fa koronájában, a szirmát vesztő virágban, a medréből visszavonuló tenger hullámában és a felhők mögött lebukó nap búcsúzásában. A hegyek szívében is ott lapul a szomorúság. Bánkódnak, hogy nem nőttek az égig, s ha egykor az egek lábát is súrolták, az évek múlásával ormuk megkopott, színük elhalványult.

Ezt teszi velünk az idő:
a szépség is törékeny, mért volna kegyesebb az örömökkel?

Hogy minden boldog pillanatba egy csepp szomorúság vegyül – sosem vagyunk maradéktalanul boldogok -, úgy a szomorúság felkészít a boldogabb időkre.

Emberi ez is:
alászállás és felemelkedés.

Ahogy a nap és az évszakok búcsúznak, majd magukhoz ölelik újra a csillagokat, úgy változandóság honol mindenben: az emberi szívben, a hangulatokban, a körülményekben.