Ottlik Géza:
Akármennyire is töprengtünk, belül a lelkünk tele van könnyűséggel, finom részegséggel, a szabadság enyhe mámorával. De nem tántorgunk, nem inog a térdünk ettől, mert a sok nehéz tudás ólma már régen jól megülepedett a szívünk vagy inkább valahol a gyomrunk alján, miként az erős, tengerre épült hajók tőkesúlya,
s a világnak ez a keserű ismerete, ha le is lassítja nagyon a vitorlánkat, de szilárdságot ad.
Ámbár ezt sem jól mondom. Akármilyen tetszetős hasonlat ez az ólom a hajófenékben, nem jó hasonlat.
Abban sem vagyok biztos, hogy olyan nehéz és keserű-e csakugyan, ami lefelé húz bennünket.
Csak azt tudom, hogy van egy nagyon mély lerakódás létezésünk alján, a második vagy legfeljebb a harmadik réteg alulról számítva, ami már végleges és változtathatatlan, ahol már nem mozdul az életünk, tehát rossz szó rá, hogy lelassít, hiszen egyáltalán mozdíthatatlan és befejezett.
Erős és szilárd tartalom ez az emberben, és nem valamilyen szomorú vagy halott dolog, sőt bizonyos tekintetben éppen ez él igazán, ez az, amit létezésünk folyamán létrehozunk, amit életre hívunk életünk anyagából.