Paulo Coelho:
Szűz Mária a kisded Jézussal a karján úgy döntött, leszáll a földre, és meglátogat egy kolostort.
A büszke atyák rendre beálltak a sorba, és egytől egyig a Szűz elébe járultak, hogy tiszteletüket tegyék.
Az egyik gyönyörű költeményeket szavalt, egy másik a Bibliához készített miniatúráit mutatta, egy harmadik pedig kívülről tudta az összes szent nevét. A sok szerzetes egymás után tette hódolatát Szűz Máriának és a Kisdednek.

A sor végén a kolostor legegyszerűbb embere állt, akinek soha nem sikerült megértenie a kor tudós szövegeit. Szülei tanulatlan emberek voltak, akik egy környékbeli öreg cirkuszban dolgoztak, és egyetlen dologra tanították meg őt: labdácskákat dobálni a levegőbe, és egyéb tárgyakkal zsonglőrködni.

Amikor ő került volna sorra, a többi atya be akarta fejezni a tiszteletadást, mondván, az egykori mutatványosnak úgysincs semmi fontos mondanivalója, és még rossz fényt vethet a kolostorra.
Ő azonban ugyanúgy teljes szívéből vágyott arra, hogy adhasson magából valamit Jézusnak és Szűz Máriának.

Érezte szerzetestársainak megvető tekintetét, szégyenkezve elővett néhány narancsot a zsebéből, és elkezdte őket a levegőbe dobálni. Ez volt az egyetlen dolog, amihez értett.

Ebben a pillanatban földerült a kisded Jézus arca, és tapsolni kezdett Szűz Mária ölében.
A Szűz így végül feléje nyújtotta ki a kezét, és a szerzetes rövid időre a karjára vehette a gyermeket.