Kassák Lajos:
Mi örök gyerekek, valamennyien, örök megbántottak és örök bizakodók. Maga így szokta mondani:
“A csillagok azok a kis lámpások, amik felé haladnunk kell, ha boldogok akarunk lenni.
Nézd meg csak jól, a te csillagod is ott fönt van.”
S én úgy véltem, az ezermillió csillag között látom is a magam kicsi csillagát,
amelyet bizonyára Anyám meszelt fel az égre a hosszú nyelű, festékes fejű meszelőjével ugyanúgy,
ahogyan a házak falára szokta felmeszelni a lila, kék, vörös, zöld és mindenféle díszeket.
S azóta is úgy hiszem, a felé a csillag felé menetelek szakadatlanul.
Roppant utakat tettem meg, roppant megpróbáltatások között, fáradhatatlanul és azzal a tudattal,
hogy sohasem érkezhetem be a célba. Mert csodálatos valami – nemhogy közelednénk, de egyre inkább távolodunk a céltól. Mennél többet tanulunk, annál kétségbeejtőbb a tudatlanságunk, mennél többet dolgozunk, annál inkább elveszítjük értékünket. De nincs kibúvó: a csillag csakugyan ott ragyog a fejünk felett, s akinek sikerül hozzátámasztania a létráját, az fel is jut a közelébe.