Gyermekoromban, amikor egy hirtelen jött nyári zápor után megláttam egy szivárványt az égen, csak ámulattal és szívemben boldogsággal tudtam nézni ezt az égi csodát. Biztos vagyok benne, hogy nincs olyan ember, akinek ez a gyönyörű látványt nyújtó jelenség ne keltené fel az érdeklődését. Az egyszerű eleganciája, ahogy kirajzolódik az égre, a színek káprázatos pompája, és mégis ott van a jelenlétében már a tünékenysége is. Igen, a szivárványok mindig elbűvölik az embereket.

Régen azt hitték, a szivárvány égi csoda. És talán okkal tették ezt, mert hisz ha ma már tudjuk is a kialakulásának folyamatát, mégis amikor megjelenik egy az égen, valamiféle csodaként tekintünk rá.

A valóságban, még ha a szivárvány olyan gyönyörű, hogy elbűvölőnek tűnik is, nincsen semmi titokzatos, természetfölötti benne. Csupán egy meteorológiai jelenség…
Persze ez nem ad okot arra, hogy ettől lehangolódjunk, hisz azon ritka alkalmakkor, amikor megpillantjuk az égen, úgysem erre fogunk gondolni.

A szivárvány, olyan optikai jelenség, melyet az eső- vagy páracseppek okoznak, mikor a fény prizmaszerűen megtörik rajtuk, és spektrumára bomlik. Az ív külső része vörös, míg a belső ibolya. Ritkán látható, az úgynevezett dupla szivárvány, amelynél egy másik, halványabb ív is látható, fordított színekkel.

A szivárvány akkor alakul ki, ha a levegőben lévő vízcseppeket a napfény alacsony szögből éri. Akkor a leglátványosabb a jelenség, ha az égbolt felét még felhők borítják, a szemlélő pedig a napnak háttal áll. Így a kialakuló szivárvány élesen elválik a mögötte lévő sötétebb háttértől. Gyakran látható szivárvány vízesés vagy szökőkút mellett is. A kertben is létrejöhet, mikor porlasztott vízcseppekkel öntöz valaki napos időben. Ritkán látható az ún. fehér szivárvány, amit holdfényes estéken lehet látni. Mivel az emberi szem gyengén érzékeli a színeket halvány fénynél, a szivárvány fehérnek hat. Megfelelő technikával készített fényképen azonban előtűnnek a szivárvány színei.

A híres angol tudós, Isaac Newton (1643-1727) volt az első, aki megmagyarázta a szivárványt a XVII. században, Descartes korábbi optikai munkásságának felhasználásával (Descartes 1596-ban született és 1650-ben halt meg). Megmutatta, hogy a napfény, különböző színekből áll, amit az ember szeme nem tud elkülöníteni. Valójában, amikor megnézed a Napot délben (légy óvatos, néhány másodpercnél ne tartson tovább), fehérként jelenik meg.

 

A fény színek sorozata: piros, narancs, sárga, zöld, kék, indigó és ibolya, melyet látható spektrumnak nevezünk. Ez két másik színt is tartalmaz, amit nem látunk: infravörös (amit szemünk nem észlel, de bőrünk hőként észleli) és az ultraibolya (amitől lebarnulunk). Amikor az esőcseppek lebegnek a légkörben, mindegyikük kicsi prizmaként viselkedik. A napsugár áthalad az esőcseppeken, és a fény megtörik, szivárványt hoz létre.

 

 

A prizma

A fény továbbterjedése mindig egyenes vonalú, de az iránya megváltozhat, mikor útjába teszünk egy akadályt. Annak bemutatására, hogy a fehér fény valójában színek keveréke, Newton háromszög alakú üveget használt, amit prizmának hívunk. Amikor a fény átmegy a prizmán, megváltozik az iránya (amit fénytörésnek nevezünk). A törési szög az egyes színeknél más és más, így amikor a fény átmegy a prizmán hét különböző színt ad (nézd meg a képet). A fényről azt mondhatjuk, hogy felbontottuk.

 

A szivárvány alakja

A szivárvány teteje (piros szín) és a megfigyelő között 42 fokos szög van. Mivel ez a szög állandó marad, szemeiddel egy félkört látsz valahol a távolban. Ha repülőn utazol, láthatod a teljes kört!

Most, hogy megismerhettük a szivárvány kialakulását, ha legközelebb részünk lesz egynek látványában, tekintsünk csak nyugodtan rá úgy, mint egy gyermek az égi csodára!