Vegyítenem kell emlékeimet, környezetemtől kapott információkkal, a műtét utáni napokra vonatkozóan. Nem szívesen teszem, mégis kénytelen vagyok vele, hiszen utóbb el kellett ismernem, hogy helyzetem belső felismerése térben és időben súlyosan megzavarodott.

Nem emlékszem rá, de egybevágó leírásban hallottam később, hogy magamhoz térésem után kellemetlenül nyugtalankodni kezdtem. Először hátamra fordultam, aztán, nyilván a fej helyzetének szokatlansága miatt, erővel fel akartam ülni – talán túl magas párnának éreztem a koponyámra csavart hatalmas kötés-turbánt, s arra akartam figyelmeztetni ápolóimat, hogy húzzák ki alólam.

Ettől persze mindenki megijedt, és nekem estek, hogy azonnal feküdjek vissza. Ez nagyon elkeserített, és méltatlankodó ellenállást váltott ki belőlem. Úgy látszik, sértőnek találtam, hogy ítélőképességemben kételkednek. Először magyarázni próbáltam (meg voltam győződve róla, hogy összefüggően beszélek), hogy ez nemhogy ártalmas volna, de nagyon is helyes, statikai szempontból, mert a test különféle közlekedőcsövei egyensúlyban vannak. Látván, hogy szempontjaimat nem akarják méltányolni, rögtön átcsaptam illetékességem felsőbb rangjának védelmezésébe. Miután megállapítottam, hogy csupa nő van körülöttem, feleségemet is beleszámítva, karakterológiai fejtegetésbe kezdtem, melynek lényegét a női ész alacsonyrendűségéről kialakult véleményem képezte. Szavamat nem válogattam, mert alaposan méregbe jöttem. Mit értenek ehhez a nők? Mindent összezavarnak, elméletet és praktikumot, képtelenek felfogni, hogy a tudomány kilencven százalékban mégiscsak az előbbihez tartozik, utóbbiakban, a teendőket illetve, az élet minden pillanatában józan, minden pillanatban résen álló, mindig alkalmazkodó, mindig új mérleget csináló ítélőképességünkre vagyunk utalva. Feleségem, miközben kétségbeesetten nyomkodott vissza, sziszter Kerstint emlegette, aki utasítás alapján parancsolta meg, hogy feküdjek – ezzel végzetesen elvesztette a vitát, tudnia kellett volna, hogy mindent elviselek, csak a tekintélyekre való hivatkozást nem. Kijelentettem, hogy a nők mind ostobák és nagyképűek, sejtelmük sincs a világról, más, férfiaktól átmajmolt, készpénznek vett formulákkal fontoskodnak, mindenütt ott akarnak lenni, mindent jobban akarnak tudni. Ami Kerstint illeti, vegye tudomásul, eddig nem akartam mondani, épp olyan ostoba liba, mint a többi, udvariasságom és bizalmam nem az eszének szólt, csak a kedves, szelíd természetének. Igenis, ostoba liba, ismételtem, és ezt nem haboztam több nyelven nyilvánosságra hozni, hogy ő is hallhassa, ha bent van a szobában. Eine dumme Gans, a stupid goose, une oie stupide.

A pillanatnyi meghökkenést diadalnak könyvelve el, rögtön rácsaptam, hogy kihasználjam, és átvegyem a parancsnokságot. Derékban kiegyenesedve felültem, és kajánul követelőzni és fenyegetőzni kezdtem. Észrevettem, hogy a legnagyobb rémületet azzal váltom ki, ha a fejemet mozgatom. Tehát, mint Varus kardját, ezt dobtam a serpenyőbe. A legkisebb ellenállásra, vagy pláne ellentmondásra lóbálni és lengetni kezdtem a nyakamon ingó behemót búvárharangot, mintha csakugyan búvár lennék, nyakig a vízben, aki tüstént visszamerül a tenger mélységes fenekére, kihalászott kincseivel együtt, amiket felhozott – visszamerül, és örökre eltűnik, ha nem teljesítik feltételeit.

Hitetlenkedve és értetlenül kénytelen vagyok tudomásul venni, hogy ezek a feltételek nem álltak arányban a fent vázolt logikus gondolatmenettel. Feleségem esküszik rá, hogy barackpálinkát kértem, igen határozottan, s miután rám hagyták, hogy kapok barackpálinkát, vérszemet kaptam, és kijelentettem, hogy teniszezni akarok, ami annál meglepőbb, mert soha nem teniszeztem, és nem is éreztem hiányát. Könnyen lehet, hogy az ország királya iránt érzett hódolatomnak és hálámnak akartam, öntudatlanul, kifejezést adni, akiről tudtam, hogy hajlott kora ellenére kitűnően teniszezik, s pár nappal ezelőtt hallottam, hogy megnyert egy nemzetközi bajnokságot.

Ezek után, nyilván fogyatékos tárgyilagosságom büntetéseként, altatót kaphattam, mert harcias kevélységem egyelőre szünetelni látszik. Magamhoz térve nagyon örültem, hogy világos van, és számolni kezdtem, a magam szakállára. A számítás alapjául, úgy látszik, a primitív népek impresszionista módszerét választottam, akiknek még órájuk sincs: világosság és sötétség váltakozását figyelve csak, semmi mást. Ebből lett aztán a zűrzavar s keserves veszekedések forrása. Megszoktam; hogy csak magamban bízhatok, de mivel a naptár már rég nem érdekelt, ezúttal – először életemben – ez a bizalom túlzottnak bizonyult. Mondom, nagyon örültem, hogy nappal van, s eszembe se jutott kételkedni benne, hogy ez már egy következő nap, vagyis meg voltam győződve róla, hogy délelőtt van s nem délután. Az éjszakát bizonyára remekül átaludtam, s most szépen kivárjuk majd a következőt. Az ebéd és vacsora elmaradása nem tűnt fel, nem volt étvágyam, és arra gondoltam, hogy ezt az orvosok is tudják, s okosan békében hagynak ezzel, valamint a mosdatásokkal és forgatásokkal is. Az ápolók lábujjhegyen jöttek-mentek, nem kérdezősködött senki, s ha mégis kérdeztek valamit, mogorván motyogtam, hogy hagyjanak békén. Feldolgozni való gondolatanyagom elég volt, bár az a gyanúm, alapjában semmi egyébbel nem foglalkoztam, mint időméréssel, akár a rabok, vagy az alvó ember alsó tudata, aki azzal aludt el, hogy reggel fél nyolckor fel kell majd kelnie. Így semmi rendkívülit nem találtam rajta, hogy megint sötét van, illetve hogy megint álmos vagyok. A nap szegényes benyomásait fáradtságomnak tulajdonítottam, s elégedetten regisztráltam el, amint, úgy látszott, megint békés éjszakába fordult. A toronyóra búgó, öblös hangját sokszor hallottam, de nem számoltam az ütéseket, az se tűnt fel, hogy mindig sokat üt, sohase keveset. Egyszer láttam Olivecronát is, alakjáról ismertem fel, az ajtóban állt, fehér köpenyben, nem jött közelebb, biztatóan és elégedetten bólintott.

Tizenkétszer lett így sötét és megint világos, s én egyre fokozódó önérzettel számoltam tovább, további kombinációk érdekében. Az se tett gyanakodóvá, hogy milyen egyformák ezek az időközök. Hogy mindig ugyanazok jönnek és mennek, ugyanazokat kérdezik, és ugyanazokat motyogom, s hangulatom nem változik lényegesen. S hogy Olivecrona is – ötször vagy hatszor – mindig ugyanígy jelenik meg, ugyanott az ajtóban, fehér köpenyben, nem jön közelebb, biztatóan és elégedetten bólint és eltűnik.

A „déjá vu”-nek („jelen emlékének”, ahogy Bergson nevezi) sajátos, megfordított esete volt ez – nem két, vagy több képet (emlék és benyomás) vegyítettem eggyé, hanem az egyszerű benyomást bontottam szét tizenkét egyforma képre. Minden elbóbiskolásomat és minden felriadásomat gondosan összegeztem.

De az utolsó felriadásnál valóban homályos volt már. Feleségem valamit irkált az ablakhoz tolt asztalon.

– Mikor veszik le a kötést – kérdeztem, igazán minden civakodó szándék nélkül.

– Jaj, maga ébren van?! Fáj valamije?

– Nem fáj semmi. Mikor veszik le a kötést?

Nevetett.

– A kötést? Kicsit korán kérdezi. Hát majd ha kell. Talán úgy gondolja, mikor váltják? Nem fogják váltani. Egyszer s mindenkorra eltávolítják.

– Csak holnap?

Megint nevetett.

– Holnap? Majd nyolc-tíz nap múlva.

Kezdtem szép csendesen felforrni.

– Három hétig hagyják rajta? Ez talán túlzás, vagy rosszul hallotta.

– Hogyhogy három hétig?

– Hát azt mondta, nyolc-tíz nap múlva.

– Na igen.

– Meg tizenkettő, az három hét.

– Micsoda tizenkettő?

– Micsoda, micsoda, hát nem tizenkét napja operáltak meg?

Ezúttal kicsit hideglelősen nevetett.

– Na, ne bolondozzon.

– Hát mikor operáltak?

– Ma reggel.

Nem feleltem, oldalamra dőltem, hátat fordítottam. Végtelen keserűség öntött el. Hát ennek meg mi az értelme, miféle agyafúrt kínzás, orvosi nagyképűség, beadni a betegnek, „magasabb orvosetikai szempontból”, hogy túlbecsülte az időt, csakhogy nagyobb türelemre bírják, a továbbiakra való tekintettel. Ostobaság, azt hiszik, most mindent beveszek, mert az agyam meg van sérülve?

A kérdésekre nem válaszoltam, úgy tettem, mintha pihennék.

Feleségem próbált mulattatni, dicsekedett vele, hogy egy nagy svéd lapban megjelent a hosszú beszélgetés, amit a napokban folytatott velünk egy fiatal újságíró. Kép is volt benne, mindkettőnk fényképe. Őróla külön írtak, nagyon dicsérték, mint orvost és mint „érdekes megjelenést”. Konokul hallgatok. Hát persze, az egészből csak az érdekli; ami vele történik, de hiszen régen tudom én ezt. Én egy szegény, hülye beteg vagyok, akinél nem fontos, igazat tud meg, vagy nem – különben is mi az igazság, ha nem életérdekeinket szolgálja? A nőket soha nem érdekelte az igazság, csak a maguk igaza. Egy pillanatra felvillant bennem Strindberg komor tekintete, haragos üstöke – igen, úgy volt, és úgy van, ahogy Te láttad, ifjúkorom mestere! Nem véletlenül zarándokoltam ide, hogy megmutassam Neked, feltárt fejem, ahogy én láttam könyveidben a Tiédet!

Úgy teszek, mintha elaludtam volna, alig várom, hogy feleségem kimenjen. Rögtön hátamra fordulok, csengetek.

Maga Kerstin jön.

– Ne tessék erőlködni…

– Jó, jó… Csukja, be az ajtót, fröken Kerstin. És jöjjön közelebb. És most mondja meg nekem, de kertelés nélkül – mikor operáltak meg engem?

– Hogy hány órakor kezdték? Hát nyolckor.

– Azt tudom. De mikor nyolckor?

– Hát ma reggel.

– Ú… ú… úgy. Na, köszönöm. És milyen nap van ma maga szerint?

– Hétfő.

– Ú… ú… úgy. Na jó. Nem kell semmi.

– Megigazítanám a párnát.

– Hagyja csak, jó lesz.

– De tessék csak hagyni…

Kerstin azt állítja, hogy egy darabig szótlanul tűrtem a párnaigazítást, aztán egyszerre, mikor a fejemet gyengéden oldalt tolta, villámgyorsan kinyújtottam karom a paplan alól, és a kezére csaptam, mint egy ragadozó, aki lesben figyel. Ő azt hitte, fájdalmat okozott, bocsánatot kért, és gyorsan kiment.

Nem emlékszem erre, de azt biztosan tudom, hogy nem okozott fájdalmat. Lihegve, fuldokolva feküdtem, és káromkodtam.

Hát most megfogtak. Erre nem számítottam a napok számolgatása közben. Hogy mások is vannak, akik úgy számolnak, ahogy nekik tetszik. És egyszerűen fütyülnek az én erőfeszítésemre, amivel a tényeket regisztrálom. Nekik, valami okból, szükségük van rá (orvosi érdek! nagyképűség!), hogy engem félrevezessenek, és most egy húron pendülnek, az egész összeesküvő banda. Kezeik közt vagyok, nem tehetek semmit, ha akarják, felfordítják az egész Gregoriánus-naptárt. Fuccsba ment minden bizakodásom, reménykedésem, tizenkét napos szülésem. Itt fekszem, vasdoronggal leütve a kocsma előtt, amiből kidobtak, a vidám tivornyázók az ablakból néznek, és röhögnek rajtam. Ma tegnap van, és tegnap holnap lesz.

Olivecronát már ravaszabbul fogadtam. Nem tettem fel neki egyenes kérdést.

– Köszönöm, tanár úr – jól érzem magam. Kérem, tanár úr – szabadna egy percre?… Igen, bocsánat… Nem tudom, jól fejezem-e ki magam… bizonyára méltóztatik ismerni Kant diszciplínáit, tér- és időérzékletünk formáiról… Én nem nagyon ismerem – csak azt szeretném hozzátenni… na igen, mint orvos, lehetségesnek tartja tanár úr, tessék jól figyelni, hogy időérzékletünk adottság, amely a szemlélettől függetlenül, vagy pedig a posteriori…

Megveregette a kezem.

– Na látom, egész jól van.

És gyorsan kiment.

Karinthy Frigyes