Karinthy Frigyes: Kivégzésem

– Nagyságos úr! Nagyságos úr!

Átfordulok a másik oldalamra.

– Nagyságos úr! Hét óra! Tessék már gyorsan felkelni.
– Ugyan, hagyjon, mit akar… Minek?
– Nyolckor van a kivégzés, megint el tetszik késni.

Nyolckor kivégzés? Persze erről megfeledkeztem. Brrr, ilyen korán felkelni, a szoba még hideg… és tulajdonképen minek is? No igen, a kivégzésem… Ilyesmi miatt nem hagyják aludni az embert.
Mit vegyek fel? Szmokingot, délelőtt? Á, jó lesz egyszerű fekete…

– Halló! Halló!
– Tessék…
– Szerkesztő úr? Tessék már jönni, már mindenki itt van, nem lehet váratni az urakat.
– Jó, jövök már.

Na, csakhogy az uccán volnék. Hű, de álmos vagyok. Mégis kíméletlenség ilyen korán végezni ki az embert. Reggelizni sincs időm. Hogy akarják, hogy az ember felkeljen hétkor csak azért, hogy nyolckor kivégezzék?! Tönkreteszik a napomat, az életemről nem is szólván.
Villamosra üljek? Merre is van a vesztőhely? Ni, a Milán.

– Szervusz!
– Szervusz, Milánkám! Nem tudod, merre van a vesztőhely?
– Dehogy nem, a hetvennyolcasra ülj fel, a végállomásnál balra. Miért?
– Kivégzésem van.
– Ja igaz persze… olvastam a reggeli lapokban… Ejnye, ejnye, igazán… Fogadd részvétemet.
– Köszönöm. Mit szólsz hozzá, disznóság, nem?
– Elég disznóság történik mostanában, hadd el… Két szobámat rekvirálták el, éppen most, mikor meg akarok nősülni… Egészen oda vagyok. Tudod, milyen szerencsétlen, érzékeny természetem van, az ilyesmi napokra elveszi a kedvem…
– Ugyan, ugyan, Milánkám… majd jobbra fordul…
– Te könnyen beszélsz. Te egy jókedvű ember vagy, azonkívül, ne vedd rossz néven, őszintén megmondom, önző ember is vagy, hamar túlteszed magad másnak a baján, most is látom, ide se figyelsz, nem tudsz öt percig foglalkozni a bajommal.
– Ne haragudj, édes Milánkám…
– Nem, nem… szervusz.
– Szervusz.

Biztos elkések. Nem jön villamos. Na végre.

– Oda-vissza tetszik jegy?
– Csak oda.

Megint valaki.

– Csakhogy utolértelek… Fiacskám, mit írjunk a félhivatalosba?
– Miről?
– Hát… izé… erről a mai… izédről…
– Ja, a kivégzésemről? Bánom én, amit akartok.
– Jó, már megint könnyelmű vagy… Nincs egy kis lámpalázad?
– Nincs. Ince rendezi a dolgot, nem lesz semmi zavar.
– Apropó, nincs egy szabadjegyed, az unokanővérem szeretne megnézni… tudod, nagy tisztelőd…

Na, itt vagyunk. Úgy látszik, ez az… Elég sokan vannak ahhoz képest… Még nem felejtettek el az emberek… Igaz, hogy ma mindenre van közönség.

– Szervusz, Ince. Sokan vannak?
– Elegen. Csak siess, már el kellett volna kezdeni.
– Jó, megyek már.

Brrr! De csunya. Alászolgája. Igen, itt vagyok.

– Kedves mester… egy autogrammot…
– Tessék.

No, a formaságokon túl lennénk. Azt hiszem, elég strammul viselkedtem, báró úr, nem? Szervusz, Desirée, te is itt vagy? Mit szólsz hozzá? Hogy mondod? Hogy nem adtam le a kéziratot A Szemlének? Ugyan, hagyd el, nem megígértem, hogy jövő hétre meglesz? Hát ez ki? Ja, a pap.

– Kezét csókolom, tisztelendő úr.
– Gyónjon meg, édes fiam.

Letérdelek, esküre emelem a kezem.

– Gyónok. Nem tehettem másképen. Amit elkövettem, nem tehetem jóvá. Nem és nem, itt a vérpad előtt sem vagyok hajlandó megbánni és nem vagyok hajlandó visszavonni – itt a vérpad előtt még egyszer, ünnepélyesen kijelentem, hogy marhaságnak tartom, igenis, marhaságnak hogy még mindig négy órakor kell bezárni a boltokat, mikor már hétig világos van és nem fogyaszthatják a villanyt, ami miatt a zárórát kitalálták. Itt állok, mást nem mondhatok – és most gyerünk.

Vigyázz – kész – tűz!
Na, ez a hét jól kezdődik.