Biztonságra vágyom. Miért? És mi is az tulajdonképpen? …
Egy emlék.. Egy kiragadott részlet az életemből.. Amikor még édesanyám testében-lelkében voltam.. És körülölelt valami puha melegség, ami állandónak tűnt.. Fel sem merült bennem, hogy egyszer csak megreped a burok! Hiszen nem is tudtam a létezéséről..

Azt hittem örökre kicsi maradok, de nem.. én csak nőttem, tágultam, változott bennem és körülöttem minden! Azóta is növök és tágulok rendületlenül, ha akarom, ha nem.. De hol van a burok?! Istenem, a végtelenségig tart ez a folyamat, s én csak terjeszkedem egészen a határtalan égbolt felé… amit semmi nem vesz körül… hiszen végtelen és határtalan…

De hol van itt a biztonság? Mi lesz így velem? Egyedül… Villámok, idegen sugárzások, üstökösök, lávatörmelék és árvíz… mind-mind veszélyt jelentenek számomra! Sürgősen építenem kell valami védőfalat, egy bástyát, akár áshatok egy árkot is, ami körülvesz engem, csak ne legyek védtelen az engem bombázó, fájdalmat okozó, idegen erőkkel szemben! Kell valami – vagy valaki! -, amit birtokolhatok, ami csak az enyém, ami jelzi a világnak: hé, én értékes ember vagyok, vigyázz, ne közelíts! Látod, milyen szép házam van? Látod, milyen autóm, micsoda könyvtáram, ez meg az, látod? Ez mind én vagyok! Én ilyen nagy vagyok! Látod, micsoda eszméim vannak? Látod, micsoda tudás vesz körül? Tiszta és világmegváltó gondolataimból bűvös kört építettem… s titokban ott kuporgok a gyújtópontban… értéktelennek érezvén magam… tudván, hogy valójában semmim sincsen… De még ragaszkodom! Még védekezem! Holott már sejtem: egyszer újra megreped a burok…

És akkor jönnek majd… bekúszik hozzám újra a veszélyes nagyvilág…
Elveszítek mindent.. az árvíz lerombolja a házamat.. minden odavész, amit vettem, készítettem.. amiért megdolgoztam.. Semmim sem marad.. A tárgyak
elúsznak.. Az eszméimet felemészti a tűz.. Kicsúszik a talaj a lábam alól.. Nem kapok levegőt.. Megfulladok! Istenem, segíts! Miért nem lehetek még mindig ott, a burokban?! Ott még lélegeznem sem kellett!

Megpróbálok még valamit. Keresek valakit magam mellé. Egy másik embert, akit szerethetek. Aki majd az én Drágám lesz! Igen, ez az! Most majd ő lesz az enyém! Mostantól csakis hozzá ragaszkodom majd! És akkor újra biztonságban érezhetem magam!

De nem.. ez sem sikerült.. ez sem az.. Féltékeny vagyok! A védőbástyámnak megint megrepedt a fala! Ez nem lehet igaz! Megint beszabadult valaki! Itt a veszély, itt egy idegen újra! Mi lesz most velem?!

Egyedül vagyok. Látom már. De mindenki más is egyedül van! Akkor mi a baj?
Értéktelennek érzem magam, ezért van ez a bizonytalanság bennem…
Ragaszkodnék, birtokolnék… folyton… mintha attól többnek tudhatnám magam!
Ráadásul felismertem most még valamit.. Végre.. Talán ez már elég lesz ahhoz, hogy biztos legyek benne: a biztonság itt van bennem, én magam vagyok, mint minden más dolog ezen a világon.. nem kell tovább keresnem.. megtaláltam.. értékes vagyok, mint mindenki más.. ebben egyformák vagyunk, mi emberek..

Szóval: miközben gubbasztok ott középen, összehúzva magam, egészen kicsire, azt gondolom, megállt a világ… meg vagyok győződve róla, hogy nincs más dolgom, mint megtartani mindazt, ami körülvesz engem… és megtorpanok… fedezékbe vonulok… nem megyek tovább, nem! megállok! De lehetséges ez? Megállhatok én ott, ahol minden mozog? Megdermedhetek ott, ahol minden folyamatosan változik? Hirtelen egészen egyértelműen látom, hogy nem!

Engedem hát… Jöjjön, ami jön! Elfogadok mindent. Meztelen vagyok és védtelen, mint egy újszülött, akit kisodor az ár a világba… És ez így van jól… !

S már érzem is a talajt a lábam alatt. Erős vagyok és bátor. Én, egymagam. Aki tulajdonképpen mindent és mindenkit „birtokol”, hiszen én Ti vagyok, én minden vagyok, én vagyok az egész Világegyetem… !
Szeretem magamat… jaj, micsoda megkönnyebbülés…

– Kerekes Andrea –