A mi nyugati kultúránkban a szenvedést gyakran felmagasztosítják, vagy legalábbis az élet kitörölhetetlen velejárójának tekintik, holott a szenvedés abszolút haszontalan. Csak akkor válik szükségessé, ha nem akaródzik nekünk a megismerés királyi útját járva tanulni. Ilyenkor a szenvedés válik a tanítónkká, amely rákényszerít, hogy teljesítsük a feladatainkat. Pedig az öröm és a beteljesülés éppoly megbízható, de sokkal kellemesebb tanító.

A sikerhez vezető út gyakran van kudarcokkal kikövezve, de valójában minden úgynevezett kudarc csupán az élet üzenete, hogy ez még így nem megy. Felszólítás arra, hogy tanuljuk meg a leckét, és legközelebb csináljuk jobban, amit csinálunk. Így lesz a látszólagos kudarcból a legfontosabb tanítónk a siker felé vezető úton.

– Majd meglátjuk, mit hoz az élet.
– De hát ki az az “élet”?

A rezonancia törvénye szerint mindig csak “azt az adást vesszük”, amit kisugároztunk. Tehát bármit teszek egy embertársammal, jót, avagy rosszat, azt hamarosan velem is megteszik.

Az akarat hatalmas teremtőeszköz, egyetlen pontra koncentrált energia.

A bosszúság az az érzés, amely rámutat, hogy mit kellene most elengednie az életéből. Ami bosszant, azt nem szeretem, és amit szeretek, az nem bosszant. Ami bosszant bennünket, az azt akarja, hogy elengedjük és átváltoztassuk.

…nem mindenki lehet a barátom, de mindenki lehet a tanítóm. Mit tanulhatok a másiktól? Lehet, hogy talán az, ami idegesít benne, az én rejtett vonásom, melyet nem fogadok el és kivetítek másokra?

Ha nem oldok meg egy feladatot, megpróbálom kikerülni a problémát, azzal csak arra kényszerítem a Sorsot, hogy ismételten feladja a leckét. Esetleg egy nekem nem túl alkalmas időben…

Minden akarás elválaszt attól, amit akarok.

…az élet nem ad ajándékba semmit… Az élet egyáltalán nem kéreti magát, és egyáltalán nem érdekli, hogy valakinek jól vagy rosszul megy a sorsa… Egyszerűen igazságos. Az akaratunk szabad, és a z élet azt mondja, “Teremts, amit akarsz. De tarts is ki mellette! És tanulj, ha nem működik és jobban akarod csinálni…”

Az önmagunkhoz vezető utat járjuk, de szem elől tévesztettük önmagunkat. Elfelejtettük, hogy önmagunkat keresünk, és pótcélokat tűztünk ki helyette…

Ennek a világnak minden problémája az ego illúziójából ered. Csak egy egonak vannak problémái, az igazi Én nem ismeri a problémákat…

Itt az idő, hogy felismerjük, hogy már célba értünk. Hogy mindig is ott voltunk a célban, hogy mi magunk vagyunk a cél. A kereső és a keresett ugyanaz. Ha a megérkezettség tudatában élünk, rájövünk, hogy már örök időktől fogva megérkeztünk.

Kurt Tepperwein